AZ ÖRÖMHÍR GYERMEKEI

SZABÓ JÁNOS: TEREMTÉS

Csak suttogtad: LEGYEN!

Akaratod, mint szelíd szó,

Végtelent alkotó, gondolkodó

Munkált a mindenségen.

Nem kellett harsány mondat,

Térré alakult a gondolat,

Mozgás kélt a néma csendben,

Süvöltő szél napkeletben.

Törvényt szült a szilárd képzet,

Csillag szülte tág igézet,

A nemzés egyre fokozódott,

A teremtés mámora tobzódott.

Minden mozdul, kerreg, kattog,

Változik és csitteg, csattog,

Anyag szüli napotthonát,

Bolygótenger sokaságát.

Míg minden helyét meg nem lelte,

Körbe állt a világ rendje.

Pályát szült a rendszereknek,

Vibráló fényt, messzeségnek.

Tér, idő és sebesség,

Mozgás szülte képesség,

Anyagba ágyazottan,

Embert szülő gondolatban.

Így, mi volt egy pontban,

A végtelenre kibontottan,

Az idő bölcsőjében,

Lét fogant a teremtésben!

Kálnay Adél:

Lehet-e jónak lenni egy rossz világban?

Sétálni télen kigombolt kabátban,

szalonnát szúrni fagyos ágra,

nem vadászni nyúlra, fácánra.

Koldus kezébe kenyeret nyomni,

csábítók között hűnek maradni,

házad kapuját kitárni,

hadd jöjjön hozzád akárki.

Kisgyerek könnyét letörölni,

senkivel soha nem pörölni,

dermedt verébért hajolni porka hóba,

más baját sosem hozni szóba.

Békét, nyugalmat, szépséget akarni,

adni, adni, mindig csak adni.

Tökéletesre lelni egy madár dalában...

Lehet-e jónak lenni egy rossz világban?

Gyenge Ildikó:

Nem haltam meg

Nem, nem haltam meg.

Csak egy angyal csókolt meg.

A csókkal elrepültem.

Elvette terhem,

Szabad lettem.

Nem, nem haltam meg.

Attól, hogy nem látsz, még élek,

Csak már semmitől sem félek.

Keress meg szívedben,

Ott hajózok ereidben.

Nem, nem szűntem meg.

Úgy biztos nem, ahogy gondolod.

Érzed ezt a finom őszi illatot?

Az ősz én vagyok.

Nem, nem tűntem el.

Ne halott emberként gondolj rám!

Csak nézz az égre fel,

Felvettem csillagruhám.

Nem, én nem haltam meg.

Csak már emlék vagyok.

Esténként a széllel keringőt táncolok.

Ablakodon holdfényként pihenek meg.

Nem, nem felejtelek el.

Árnyékként követlek napodban,

Visszatérek hozzád álmodban.

Leülök ágyad szélére,

Benézek a lelked mélyére.

Nem, nem hagytalak el.

A kis bizsergés én vagyok,

Arcodra mosolyt cirógatok.

Nem, nem mentem el.

Ott vagyok minden fában.

Szemedbe örömöt csaló

Minden pislantásban.

Nem, nem mentem el.

Maradok, míg akarod,

Füledbe szeretetet suttogok,

Míg elhiszed nekem,

Hogy a mindenségben és veled egy

vagyok.

Angelus Silesius tanítása:

Egyedül Isten képes örömmel eltölteni

Félre mind, szeráfok! Nem kell nyugalmatok!

Félre hát angyalok, s mindaz, mit adhattok!

Tovább megyek, hiszen magam teljessége,

A meztelen Isten kezdettelensége.

Azzá legyél, ami Isten

Végem a kezdetem, együtt lelek mindent:

Istenben magamat, magamban az Istent.

Fény leszek a fényben, Ige az Igében,

Isten az Istenben, e létteljességben.

Önmagunk fölé emelkedjünk

Ha időn, s téren túl lendíted szellemed,

A pillanat örök, s önmagad megleled.

Az ember az öröklét

Időt hátrahagyván, ímhol öröklétem:

Isten belém lépett, Istenbe én léptem.

A titokzatos halál

Üdvöt hoz a halál, de csak, ha küzdelmes:

Öröklétbe lép, ki benne győzelmet vesz.

A tökéletlen nyugalom

Aki a pokolban csak a poklot látja,

Istenben így mégsem talált önmagára.

Az idő és az örökkévalóság

Idő és öröklét: úgy tűnik, egyenlő,

Hacsak magad nem vagy a különbségtevő.

Belőled származik

Csírája magad vagy: menny is lehet, s pokol.

Nincs kész hely, állapot, mely vár rád valahol!

Minden legyen, ki Istent látni szeretné

Ki nem maga minden, még semmije sincsen:

Nem lát, s nem is sejti, hol lehet az Isten.

Aki valóban istenivé vált

Ha végre mindennel azonossá lettél,

Az örök isteni rendbe emelkedtél.

Egyik a másiknak kezdete és vége

Isten végső végem, ha kezdete lettem,

Létét tőlem veszi, végem Belé vetem.